Az utolsó vonaton a géphang is mást mond.
Mintha ismerné az embert.
Hozzáteszi, hogy tilos a dohányzás.

Tüzet kért. Kifújta a füstöt.
Szőke volt, és madárcsontú,
nem hasonlított rád.
Nem is a típusom,
ha van nekem olyan,
nem is a stílusom.
Gyanúsan tág pupillák,
a sminken látszott,
hogy otthonról kilépve
még odafigyelt.
Úgy, ahogy nem szeretem. Magára.
Nem is indult el köztünk semmi.
Viszont elindultunk.
Az ilyen lányok szoktak keresztülnézni rajtam.
Elsuhanó fények.
Hol lakik a boldogság?
„Vonaton ülök, aludj el nyugodtan.”
Beton talpfák és műanyag üvegek.

Az orromból nem megy ki a dohányfüst szaga.
Én is rágyújtanék.
Felénk pillantgatnak, mielőtt leszállnak.
Jelzem: nem velem van.
Nem is kell jeleznem.
A gép már elmondott mindent.
Mennyire egyedül vagyunk.
Beszélni kezd magáról.
Nem kíváncsi rám.
De át is ülhetett volna.

Számára én voltam az,
ami te –
számomra szerinted:
random ember, tükörfunkció.

És új életet akartam kezdeni.
Hozzám sem ért, de azt kérte, hogy aludjak nála.
Soha nem leszek annyira boldog,
mint az a négy perc azon a vonaton.
De várták. De vártál.
Azért ettől még lehetünk boldogok.
Főleg, hogy az egészet most találom ki.

A verset itt találjátok meg Király Dániel előadásában:

https://youtu.be/7BDacphodjc