Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Bókay Antal (irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, számos irodalomtörténeti is irodalomelméleti tanulmány szerzője) üzenete a vers kapcsán:
A Magamhoz 1942-ben jelent meg először, aztán újra a Trapéz és korlát című kötetben. Pilinszky 21 éves akkor, magánya, melankóliája és különös érettsége mögött persze ott az épp megtörténő háború meg persze önmaga keresése, a szenvedély, a kapcsolati lehetőségek analízise. A „formálódás pillanatában méri aszketikusan szorosra a szavak kapuját” írja róla Nemes Nagy Ágnes, önmaga tárgyszerű titkát kutatja ebben a versben. Önmegszólító vers, a beszélő önmagához mint egy másikhoz beszél, így mintegy tárggyá válik témája, a saját személye, ő maga ebben a kapcsolódásban, egy dialógusban formálódik meg.
A romantikus, majd a szimbolista líra legfontosabb beszédmódja a „kihallgatott monológ” volt, a késő-modern költő már előnyben részesíti a megszólítást, az apostrophe alakzatát, mely az én és a Másik viszonyában tárgyszerűvé teszi az élményt. Itt Pilinszky dialogikus körforgásban önmagát fogalmazza. De valahol a háttérben ott van József Attila, mégpedig a Tudod hogy nincs bocsánat című vers, amelyben a beszélő személy hasonlóképpen önmagához szól, hasonló a jambikus lejtés, a négysoros versszak, és még bizonyos fontos szavak is közösek. József Attila azt írja, hogy „Légy ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad”. Pilinszky pedig azt, hogy „Légy hát, akár az állatok, / oly nyersen szép és tiszta”. Pilinszky boldogabb magányú, vakító csodájú neki a bánat, melankóliája felemel, legalábbis az utolsó versszakig, ahol valahogy összezavarodik az addig magabiztosan, fenntartott önmagával folyó beszéd.
A verset itt találjátok meg Zsigmond Emőke előadásában:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.