Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: „én!” „enyém!” „nekem!” „engem!”
s falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem”, „az én lázam”, „az én üdvöm”,
végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.

Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában,
jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva
cipelik törött, recsegő holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva --

De van aki lát közöttük
és szurokba hempereg és meggyujtja magát hogy azok is lássanak:
kétségbeesett világosság, eleven fáklya!

Páran rámutatnak: „Ni, a bolond,
szurokba mártotta magát és elhamvad,
ahelyett hogy menteni segítene.”
Mások kiáltják: „Az ő fényénél látunk!”
és méggyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat.

Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát,
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhőkakukvár
és eltűntek az angyalok,
a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi,
még a Háború Angyala is (mert amit ezek háborúnak néznek:
egymásba-botlók szűntelen marakodása a sötétben;
hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?)
s még a Gyűlölet Angyala is
(mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír;
de hol az igazi gyűlölet már?)

Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.

Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát
amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel,
s nem hinnék hogy angyal,
hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik.
S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala,
mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord,
a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik,
s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy íly sodra van?

S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy.

Ha kérdik őt – felel:
„Ne fontoskodj.” Ajkát biggyesztve szól: „Ne fontoskodj.”
Harmadszor is azt mondja: „Ne fontoskodj.” S elhallgat.

Az eleven-fáklya körbe-szalad és ordít:
„Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv,
e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál!
és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése nyugalom.”

Így kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
száján dül a pernye, a korom,
még csontja is fekete.

Az Undor Angyala
egykedvűen játszik
a rom felett.
Vár.

A verset itt találjátok meg Csapó Attila előadásában:

https://youtu.be/Tt54MSttSSM