Nimfák és nereidák, ha másnak nem is, nekem kedves
a disznó, a sertés, az agyaras, a röfi, a vadkan.
Minden disznó megvolt ilyen-olyan alakban –
markomban hátuk sörtés, sózott bőre,
orrlyukamban durva, füstös parfümök.
Ismertem süldőt és vén ártányt, röfögőt, hörgő,
visító zenéjük. Álltam dézsányi moslékkal
a nyikorgó ólajtóban, kora este volt,
ízleltem izzadt, fűszeres szaguk, akár egy citrom
az ég szájába dugva, olyan volt a hold.
De kezdjük is egy külföldi recepttel,

amihez pofa kell – a jó pofa, s benne
a nyelv. Helyezz két disznópofát nyelvestül
a tálba, fokhagymázd és sózd be jól.
Emlékezz, milyen a nyelv tudása –
nyal, lefetyel, ellazít, nedvesít, hazudik
az arc puha zsákjában – és más mindegyik,
minden disznóarc maga, lehet csinos, üres,
lehet bátor vagy gyáva arc, komikus, nemes,
bölcs vagy ostoba, gonosz vagy kedves, de mind
disznószemű, nimfák. Szerecsendiót ízlés szerint.

A megtisztított disznófület forrázzuk, megpirítjuk,
pároljuk, melegen felaprítjuk, kakukkfűvel
tálaljuk. Nézd a gyöngyöző csonkot, e fület,
valaha is rád hallgatott: Imád, versed,
csengő hangod, tiszta dalod? A krumplit
finomra törd, nimfa, s nyisd ki a sört. És most az agy,
a csülök, lapocka, borda, a dagadó, érzékeny
zacskók vágatból kicsusszanó finom falat.
Ha a disznószív keményre főtt, kis kockákra szabd.

Kis kockákra. Én is térdeltem egykor e napsütötte parton,
néztem, a magas hajók hogy vonulnak a nap felől,
mint mítoszok; ruhámból kicsúsztam, s begázoltam
mellig a vízbe, integettem, kiáltoztam én;
aztán lebuktam, aztán háton úszva néztem fel a három
sekély hullámban sóhajtó sötét hajóra.
Persze, akkor még fiatal voltam. Férfit reméltem. Most
forgassuk meg a nyárson sistergő disznót levében.

A verset itt találjátok meg Ónodi Eszter előadásában:

https://youtu.be/Y1miOHweiFU