Három színész, három különböző stílus, egy vers. Játékosaink – Tóth András, Orosz Ákos és Zoltán Áron – arra vállalkoztak, hogy külön-külön megzenésítenek egy általatok választott verset július 28-án, a Művészetek Völgyében a POKET zsebkönyvek udvarban. A most következő verseket Ti küldtétek nekünk.

Kedvenc verseitek közül a most induló közönségszavazáson dől el melyik vers, hangzik el  három stílusban. Játékosaink már készen állnak, de a születendő mű sorsa még a Ti kezetekben van!

Olvassátok el a verseket és utána szavazzatok az alábbi linkre kattintva kedvenceitekre: https://forms.gle/HPvtXzZR9WGgNeJs7

 

 

ADY ENDRE

Ifjú szívekben élek

 

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

 

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

 

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.

 

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

 

 

BABITS MIHÁLY

A lírikus epilógja

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

 

S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

 

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

 

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

A reményhez

 

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

 

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

 

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

 

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

 

 

FODOR ÁKOS

Jelentés-vázlat a jelenidőről

 

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök össze.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom. 

 

 

GYÓNI GÉZA

Magamhoz

 

Hányszor, de hányszor elküldted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érthetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, színes álmod
Hideg könnyel szerte szórták…

Csak akkor szólt szívedben ujra
Valami kínzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád…

 

 

HEVESI JUDIT

Mi marad meg?

 

10 dkg csirkemell

1 szál sárgarépa

¼ fej káposzta

1 színes paprika

1 gerezd fokhagyma

1 szál thai citromfű

1 db thai chili

1 dkg galangal gyökér

2 lime-levél

2 dl kókusztej

1 dl csirkeleves

4 dkg rizstészta

1 evőkanál halszósz

1 evőkanál szójaszósz

1 evőkanál rizsecet

korianderlevél

1 evőkanál olaj

Ezt hánytam ki azután,

hogy hazaértem a Római-partról,

ahol tom yum levest vettél nekem,

hogy könnyebben emésszem meg:

van egy Gabriellád.

 

 

IJJAS TAMÁS

Tangó

 

Többféleképpen érthetjük egymást.
Elbújhatunk a térdigérő gazban, hol majd
egymáshoz ragad homlokunk, mintha számháborúznánk.
Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek.
Agyvelőink összekulcsolódnak - Így szkanderezünk.
De az is lehet, hogy hosszan farkasszemet nézünk.
Persze te győzöl. Neked mindig szúrósabb a tekinteted.
Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol.
Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve
mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek
a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.

Most csak táncolunk. Mint a méhek zsongunk
az olajfák körül, mert nincs ritmus,
csak az illat bódít minket.
Most jobbra és balra csavarjuk fejünket
- legyen közös a nemünk.
Vigyázz. Forgunk. A szembeszél hideg lesz.
Nehogy elfújja arcod, mint a nyárfa szöszét.
Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni.
Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.
Ilyenkor én is játszom a macsót,
majdnem a földig döntelek: nézz fel.
Látod azt a lufit? Én engedtem magasba.
Most Holdnak hívják a tudatlanok.
Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje.
Ránk pattognak az égből régi kabátgombjaink.

 

JÓZSEF ATTILA

Hová forduljon az ember?

 

 

Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

 

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

 

Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgő tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.

 

Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.

 

JÓZSEF ATTILA 

Kopogtatás nélkül 

 

 

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

 

 

JÓZSEF ATTILA 

 Levegőt

 

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

 

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

 

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

 

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

 

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

 

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

 

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

 

JÓZSEF ATTILA

Olyan bolond vagy

 

Olyan bolond vagy,

szaladsz, akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó.

Pedig lesikáltam kis asztalomat,

és most tisztábban világit

kenyerem enyhe fénye.

No gyere vissza, ha akarod

veszek takarót vaságyamra.

Egyszerü, szürke takarót.

Illik az szegénységemhez,

aki szeret téged,

és az Úr is szereti nagyon,

és engem is szeret az Úr,

nem jön soha nagy fényességgel,

nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,

akik nagyon kivánnak látni téged,

és nagyon szépen néznek majd terád.

Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,

nem tépem le rólad a kabátot,

és elmondom mind a sok tréfát,

mert sokat kieszeltem azóta,

hogy te is örülj.

Majd elpirulsz, lenézel a földre

és kacagunk hangosan,

hogy behallatszik szomszédunkba.

A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,

és fáradt, összetört álmukban

majd elmosolyodnak ők is.

 

 

JÓZSEF ATTILA

Talán eltűnök hirtelen

 

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

 

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

 

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

 

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

 

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

 

 

JÓZSEF ATTTLA

Ugye pajtás

 

Ugye pajtás mulatunk ma,

Pár litert a holnapunkra!

Üsse kő, a bor ha drága -

Diák mulat itt magába!

Igyunk azért, igyunk pajtás,

Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Volna nékem bánatom is,

Csitítgatom, altatom is.

Nincs rendbe a szíve tája -

Legény felejt itt bújába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,

Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Ne gondoljunk bánatunkra,

Azért jöttünk, vigadjunk ma!

Hej! az a lány, az se bánja

Ki iszik itt bánatába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,

Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Korcsmárosné! szóljon szép szót,

Hadd feledjem, ami rég volt!

Nincs anyám, ki szedjen ráncba -

Árva búsul itt magába.

Csak még egyet igyunk pajtás!

Üres kancsó - csak sóhajtás.

 

 

JUHÁSZ GYULA

Szerelem

 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

 

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

 

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

 

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Mostan színes tintákról álmodom 

 

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal.
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

 

 

NAGY LÁSZLÓ 

Ki viszi át a szerelmet?

 

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

 

 

PILINSZKY JÁNOS

Átváltozás

 

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

 

 

PILINSZKY JÁNOS

Egy szenvedély margójára

 

A tengerpartot járó kisgyerek

mindig talál a kavicsok közt egyre,

mely öröktől fogva az övé,

és soha másé nem is lenne.

 

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

 

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakítás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

 

 

PILINSZKY JÁNOS

Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

 

 

PILINSZKY JÁNOS

Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
 
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
 
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
 
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
 
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
 
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

 

 

RADNÓTI MIKLÓS

Nem tudhatom

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 

 

RADNÓTI MIKLÓS

Tétova óda

 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

 

 

 

SZABÓ LŐRINC 

Dsuang Dszi álma  

 

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

 

TANDORI DEZSŐ

Madárzsoké 

 

Én 55 éves koromra
egy félbölcs, öreg zsoké lettem,
kentaurrá sose bomolva,
magam akadálylova egyben.

S mert félbölcsőben rengedezve,
félbe-szerbe mit is akarnék:
egy-egy versenyre benevezve
foglalkoztatom Rozinantét.

Felkantározom rock szinekkel.
Ráförmedek: „What’s Up? Mi van, te?!
No, de hát neki ennyi sem kell,
rég ismer engem Rozinante.

Skóciai Ayr városában,
Burns költő urunk honi táján,
szedi lábát, szedem a lábam,
Szépen végigmegyünk a pályán.

Fönn a fák cikcakk koronái,
hullt bikkmakkjaik lenn a fűben:
minden oly valósan királyi,
minden olyan valószerűtlen.

Körülnézünk - hol a mezőny, hé?
Hol vagytok, szélmalomhuszárok?
Rozinantém mindet legyőzné!
Se mezőny nincs, se bokor, árok.

Hajrá, az akadálytalanba!
Itt már a pálya sincs kimérve.
Fuss, Rozinante, rajta, rajta!
- Futunk, egy örök körbe érve.

Várnak ránk a lenyergelőben,
Főmedvém megpaskolja hátunk.
Szpéró is a tarkónkra röppen.
Ezért érdemes volt kiállnunk.

Aztán… ki tudja, mi van aztán.
Ez tán… amaz tán… nincs, ki tudja,
Skót Clyde Isten folyója partján
harsan a békák kutykuruttya:

jósol valami nagy eredményt,
melyből nekünk már soha részünk -
heverészünk fűgyökereknél,
nyihorászunk csak, hazaértünk.

 

TÓTH ÁRPÁD

Körúti hajnal

 

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

 

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

 

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.             

 

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

 

Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére...

 

 

TÓTH ÁRPÁD

Láng

 

Eldobtam egy gyufát, s legott

Hetyke lobogásba fogott,

Lábhegyre állt a kis nyulánk,

Hegyes sipkájú sárga láng,

Vígat nyújtózott, furcsa törpe,

Izgett-mozgott, előre, körbe,

Lengett, táncolt, a zöldbe mart,

Nyilván pompás tűzvészt akart,

Piros csodát, izzó leget,

Égő erdőt, kigyúlt eget;

De gőggel álltak fenn a fák,

És mosolygott minden virág,

Nem rezzent senki fel a vészre,

A száraz fű se vette észre,

S a lázas törpe láng lehűlt,

Elfáradt, és a földre ült,

Lobbant még egy-kettőt szegény,

S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

 

 

TÓTH ÁRPÁD 

Tárcámban egy kép

 

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg, kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?

 

Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.

 

E két sovár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.

 

Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad
Te édes és puha, te illatos és pompás.

 

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek

 

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

 

TÓTH KRISZTINA

Hajdu-blues

 

Hatodik lakhelyemre költözöm be.

 

Húszévesen egyetlen láda könyvre
volt csak gondom, meg az Energomatra:
ütött-kopott volt, anyám nekem adta:
”Úgyse tart soká, veszel majd egy szépet”.
tombolt és rázkódott, de soha végleg
le nem robbant, a csempét is leverte,
- de jött a szerelő és megszerelte.
Most, hogy otthagytam ezt is pénteken,
otthontalan megint és pénztelen
csak egy újabb használt Energomatra
tellett: mikor a szállító lerakta,
átfutott rajtam, ha tizenötöt kibír,
három Energomat és itt a sír,
és akkor számításom optimista,
addig is működünk – és minden tiszta.

 

 

ZELK ZOLTÁN

Én téged tudlak

 

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

 

 

BALLADÁK
Nagyon jó volt újra olvasni Arany János két legismertebb balladáját, ezúton is köszönjük a beküldőknek, fantasztikus művek, viszont egy forró nyári estén, egy fesztivál forgatagában nagy örömmel vesszük, ha kicsit üdítőbb, lágyabb, líraibb művet hallgathatunk meg három stílusban megzenésítve. Persze ha kiderül, hogy a VerShaker közönsége kizárólag a balladákra kíváncsi, és a legtöbben Arany János valamelyik remekművére szavaznak, örömmel megzenésítjük őket is, állunk elébe!

 

 

ARANY JÁNOS

A walesi bárdok

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

 

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

 

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt’

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

 

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

 

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

 

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

 

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

 

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

 

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

 

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

 

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy velszi bárd!

 

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

 

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. –

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

 

„Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

 

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!”

 

Máglyára! el! igen kemény –

Parancsol Eduárd –

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

 

„Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

 

Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!…”

S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.

 

De vakmerőn s hivatlanúl

Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

Ez íge hallatik:

 

„Elhullt csatában a derék –

No halld meg, Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

 

Emléke sír a lanton még –

No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd.”

 

Meglátom én! – S parancsot ád

Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

Minden velsz énekest!

 

Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

A híres lakoma. –

 

S Edward király, angol király

Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

A velszi tartomány.

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. –

 

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal

London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz!

 

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

„Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!

Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma…

 

De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.

 

ARANY JÁNOS 

Ágnes asszony 

 

Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
„Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
„Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
„Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek űlnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

„Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

„Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: „meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

„Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

 

Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

 

Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

És ez így megy évrül-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

 

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.