Thomas Mann üdvözlése

 Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

 és el is jutott a nyugalmas ágyig

 még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

 a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

 igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

 mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt

vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

 Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

 hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

 Párnás szavadon át nem üt a zaj –

mesélj arról, mi a szép, mi a baj,

emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.

Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

 nem egy szörny-állam iszonyata rág

 s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

 fő-e uj méreg, mely közénk hatol –

 meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

 de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők - szabadok, kedvesek

 - s mind ember, mert az egyre kevesebb...

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.

József Attila: Thomas Mann üdvözlése című versét itt találjátok meg Gyabronka József előadásában:

https://youtu.be/wfMajXsXwEQ