Csapó Attila először 2020 májusában volt a VerShaker vendége, ahol Weöres Sándor XX. századi freskó című versét adta elő. A vers tökéletesen illeszkedett az akkori helyzethez, de az aktualitása mit sem változott azóta, sőt! Szeretnénk felidézni egy kicsit ezt a lebilincselő előadást és az ezt követő beszélgetést. 

(Csapó Attila a VerShakerben)

 „Nem értettem, hogy miért kapom, nem értettem, hogy miért gondolja, nekem ehhez közöm van vagy én ezt képes vagyok elmondani.” Csapó Attila, a Vígszínház színművésze évekig érlelte magában Weörös Sándor XX. századi freskó című versét, mire megtalálta, hogy számára mit is jelent. Ami pedig az lett, hogy mindegy. Nem számít, mit gyűjtögetünk össze életünk során, mert csak a tisztaságunk, a lelkünk a fontos. 

Attila szerint anatómiailag az agyunk a gát, az a Felhőkakukkvárunk, amely nem engedi feljebb, valamilyen magasztosabb dologhoz a lelket. Tulajdonképpen mire vágyik mindenki? Általában köze van a boldogsághoz. Gyűjtjük a legújabb telefont, nagy autót, felszínes barátokat, like-okat, kidobjuk a hiba nélküli tévét, mert meguntuk. Boldogabbak vagyunk? Annak kellene lennünk, hiszen mindenhonnan az ömlik, hogy vegyük meg, cseréljük le, hiszen jobb, egyszerűbb, kényelmesebb életünk lesz. De mégis sokan elmagányosodásról beszélnek, azaz valamiért mégsem a boldogság, a tiszta lélek irányába haladunk ezen az úton. 

De büntetést nem kapunk, az Undor Angyala csak közömbösen hintáztatja a lábát, és vár. Vár egy világégést, egy újrakezdést, vagy, hogy hátha megtaláljuk azt a helyet, ahol békére lelünk. Áron kérdésére Attila elmondja, neki van-e ilyen helye. „Igen.” – hangzik a válasz – „Nekem az otthon, ahol béke és szeretet van. Ahol az emberek, akik szerettek és szeretnek, körülvesznek.” Aki nincs már velünk, az is köztünk van, hiszen mindenkinek vannak olyan tárgyai, amelyekhez ragaszkodik, és amelyeket másoktól kapott, amelyek az egykori birtokosa „lelkét őrzik”. Felhalmozzuk ezeket, gyűjtögetünk, de itt van egy szembenállás a fogyasztói társadalommal, hiszen ott csak a kacatok halmozódnak, míg az eszmei értékkel bíró tárgyak rengeteget jelentenek, és elvesztésük nagyon fáj. Erich Kästner azt írja: „Teljesen mindegy ugyanis, hogy az ember egy eltört baba miatt sír-e, vagy pedig valamikor később azért, mert egy barátját veszíti el. Az életben sohasem azon múlik a dolog, miért szomorkodik az ember, hanem csakis azon, hogy milyen mély a szomorúsága.” 

A mély szomorúság azt jelenti, hogy tudunk érezni, mi nem vagyunk közömbösek, mint az angyal. A mély érzések motiválók lehetnek, hogy tenni akarjunk a tisztaságért, a lelkünkért. A XXI. század freskóján ott állhatna a Covid19, az orosz-ukrán háború, az egyre komolyabb környezeti problémák, az energiaválság, és még csak az elmúlt 3 évből szemezgettünk. Ezek mintha intő jelek akarnának lenni, figyelmeztetések, hogy nem jó az irány, amerre haladunk. Sokan vannak, akik meg akarnak győzni, hogy figyeljünk e jelekre, erővel akarnak másokat a helyes útra terelni. Talán ők a versben megjelenő égő fáklyák, akik az igazságot igyekeznek hirdetni. De melyik a helyes út, mivel van kikövezve, és hova vezet igazából? Vezet-e valahová az erőszakos jó útra terelés, van-e értelme vagy csak felesleges fontoskodássá változik, amely nem is biztos, hogy egy jó útra vezetne? „Én sem tudom, hogy mi vezet jó útra, de szerintem mindenképp az, hogy figyelünk egymásra”, vallja a fiatal előadó. 

-------------------------

A cikket írta: Barabás Lili

Lektor: Keserű Rebeka

Szerkesztő: Varga Eszter

Felhasznált irodalom: 

Erich Kästner: A repülő osztály

A verset a következő linken érhetitek el: https://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/XX._sz%C3%A1zadi_fresk%C3%B3.