A világ felesége című Duffy-kötet verseinek hatása jórészt arra épül, hogy évezredes szituációsémákra, vagy épp a popkultúra sematizált ikonjaira vetítve mutatja meg azokat az élethelyzeteket, amelyekben magunkra ismerhetünk. Ehhez hasonló eljárást alighanem Ovidius alkalmazott először, de legnagyobb modern mestereként James Joyce-ot tarthatjuk számon. Amikor húsz évvel ezelőtt ezek a fordítások készültek, akkoriban indult el az Ulysses újrafordításának évtizedes folyamata is. Azóta – egy újabb évtized elteltével – ismét új kiadásra készítjük elő a jövőre százéves regényt, és jó ómennek tekintem, hogy ugyanakkor Duffy munkássága is figyelmet kap.

Carol Ann Duffy verseivel véletlenül találkoztam, a dolog nem az én érdemem. 2000 körül több kulturális rendezvényen is közreműködtem a British Council szervezésében, amely akkor még komoly kulturális misszióként, s nem pusztán nyelvvizsgaközpontként működött Budapesten. Az egyik ötlet az volt, hogy kortárs brit költők verseiből kellene magyar színházi előadást létrehozni. A feladatom eredetileg arra irányult volna, hogy javasoljak egy szerzőt abból a négyből, akiknek a friss kötetét Gulyás Gabriella, a Council csodás kulturális menedzsere a kezembe adta. Közben valahogy az is elhatározódott, hogy Zsótér Sándort fogják felkérni a feladatra, és talán majd a fordító személyének kiválasztásában is számítanak rám. Minden kötetből készítettem egy-két mutatványt, hogy Sándornak is legyen módja beleszólni a választásba, de Duffy 1999-es, The Word’s Wife című kötete messze kiemelkedett a mezőnyből: nagyon jól szólt magyarul és nagyon színpadra kívánkozott, mivel nagyon erős karaktereket, nagyon kompakt szituációkat teremtett. És miután a szövegek Sándor fantáziáját is beindították, már kifejezetten rosszul esett volna, ha valaki más fordítja le a többi verset. Az előadáshoz kiválasztottuk a kötet felét, azután pár év múlva a fennmaradó részét is lefordítottam, és kis példányszámban meg is jelent. 2007-ben egy másik Duffy-előadás is készült egy másik Duffy-kötet (Female Gospels) alapján, és azóta már az is előfordult, hogy egy antológiában szereplő Duffy-vershez külön felkértek, mint a költő „magyar hangját”.

A ráérzés, az összekattanás pillanatát nehéz elmagyarázni, de talán egy ilyen színészi projekt keretében, amilyen a Vershaker, mégis megpróbálhatom. Úgy képzelem, hogy amikor a színész megért egy karaktert, akkor az izmaiban érezni kezdi azokat a tónusokat, amelyekből majd összeállnak annak a karakternek a gesztusai, majd a gesztusokból a viszonyai, a története, a szükségszerű sorsa. Legvilágosabban talán éppen a szinkronszínészeknél látszik ez: Láng József hangjáról a tévének háttal is felismerjük Roger Moore-t, de ez valójában csak az egyik Láng József hangjai közül, hiszen máskor a Bond-főgonosz manírjait éppolyan hitelesen hozza (amire Moore aligha lenne képes). A megfelelő manírok megtalálása a mesterség egyik alapja, a színésznél éppúgy, mint a műfordítónál, de a feladat szinte mindig túlmegy a manírokon: gondoljunk például arra a hihetetlenül gazdag rétegzettsége, amit a Kill Bill főszerepében Uma Thurman hangját adó Für Anikótól hallhatunk. A költőkben is a hangot szeretjük meg először, és azok válnak fordításban népszerűvé, akiknek megtaláljuk a magyar hangját – bár persze Jeszenyinét vagy Verlaine-ét például alighanem könnyebb megtalálni, mint mondjuk Eliot vagy Mallarmé hangját.

Carol Ann Duffy hősnőinek hangja nagyon hamar megvolt: okos, erős, bátor, egyenes nők, akik ismerik az életet. Sok mindenen keresztülmentek, de nem égtek ki: van bennük irónia, de nincs cinizmus. Ennek az éles eszű, hátsó gondolatok nélküli szókimondásnak kellett nyelvi formát találni, és ez meglepően könnyen jött. Egyáltalán nem akadályozott, hogy én történetesen nem vagyok nő, hiszen ennek a nyelvi magatartásnak valójában nincs genderkaraktere. Természetesen a versek beszélői kivétel nélkül nők, akik a férfiak által meghatározott szabályok között, egy túlnyomórészt ellenséges világban állnak helyt, őrzik meg a saját integritásukat. Duffy kétségkívül feminista szerző, aki a macsóizmus, a férfiarrogancia számos megnyilvánulását teszi nevetségessé, és az ebből levonható tanulságokkal a férfiaknak több teendője van, mint a nőknek – ebből a szempontból talán hatástörténetileg is előnyösebb, hogy a fordítónak egyessel kezdődik a személyi száma. Ugyanakkor Duffy feminizmusának nem a férfiellenesség áll a középpontjában. Hősnői gyakran szerelmesek és szinte mindig férfiakba: olyan férfiakba, akiket a becsvágy, a mohóság, a hírnév hajhászása, a harci dicsőség vagy más hasonló férfiszenvedély, férfiostobaság ragad el tőlük. De még Kirké reménytelenül keserű szavaiban is ott rejlik a gyengédség egy sajátos változata, miközben a vers valamelyik rétegében talán még a militáns feministák kritikája is megszólal.

A fordítást az is megkönnyítette, hogy a versek kulturális hivatkozásai az európai kultúrkincs közös mélyrétegei felé mutatnak: a görög mitológia vagy az Újszövetség referenciái egyforma távolságra állnak a brit és a magyar olvasótól, és még Elvis Presley-vel is majdnem ugyanez a helyzet. Vagyis a legtöbb versnél nem kellett segédinformációt bevezetni, a magyar olvasónak ugyanannyi esélye adódik ráismerni a kifordított kulturális mítoszra, mint brit társának. Ez alól talán csak a Kray nővérek című vers a kivétel, amely a 60-as évek londoni alvilágát uraló (a valóságban persze férfi) ikerpár történetét mutatja be női verzióban – ehhez kénytelen voltam jegyzetet is fűzni, bár azóta a Kray ikreknek a magyar Wikipedia is önálló oldalt szentelt.

A kötet verseit egyetlen nagyszabású ötlet köti össze: minden vers egy-egy nagy mítosz női verzióját mondja el. Ez néha azt jelenti, hogy az eredeti történet „gender-inverz” verzióját kapjuk, mint az említett Kray ikreknél, vagy Queen Kongnál: a gigantikus nősténygorilla szerelemre gyullad egy hozzá képest apró emberférfi iránt, és végignézhetjük, ahogy ebben a változatban némiképp más módon bomlik ki a történet. A versek másik része változatlanul hagyja az eredeti felállást, de végre hangot ad a történet mindeddig néma női szereplőjének, például Euridikének, akinek semmi kedve feljönni az alvilágból, és fondorlatosan (épp a férfi-önhittség kihasználásával) sikerül elérnie, hogy maradhasson, hogy ne kelljen feladnia a halálban megtalált békét, egyensúlyt. A fonákjukra fordított mítoszok közül talán a legváratlanabb Sámson és Delila történetének feldolgozása: tétován, szavakat alig találva a férfi maga kéri, hogy megszabadulhasson a heroikus férfiszereptől, hogy megismerhesse végre a valódi intimitást, a gyengédséget, a teljesítménykényszer nélküli odaadást.

A Kirké a kötet legattraktívabb versei közé tartozik. A szituáció hamar átlátható: az istennő a köréje gyűlt nimfákat és nereidákat oktatja, és szavai mindvégig kétértelműek – ahogyan az általa disznóvá változtatott férfiak létmódja is kettős, hiszen Kirké Odüsszeusz társait is visszaváltoztatja, majd egy éven át vendégül látja, s végül ajándékkal és jó tanácsokkal bocsátja őket útra. Duffy Kirkéje disznóhús-recepteket ismertet a lányokkal, közben a sorok közt a férfiakkal való bánásmódra oktatja őket. Felhívja a figyelmüket a férfiaktól nyerhető vagy éppen nem nyerhető örömökre is, de legfőképpen a kontroll megőrzésének fontosságára, s a végén belefog a maga történetébe, amikor fiatalon csaknem feladta önmagát, de végül ezt is a receptmesélésbe fojtja, ilyen módon szerezve vissza a kontrollt. A vers valójában alkalmanként rímelő, ritmikus próza: formája távolról a slam poetryhez hasonló, így különösen kínálja magát az élő előadásra.

A Trafóban a 2003-as Zsótér-előadásban a verseket Béres Ilona, Börcsök Enikő, Venczel Vera, Vörös Eszter és Wéber Kata adta elő. A díszletet – különféle alakzatokba állva – tucatnyi meztelen férfitest alkotta. Nem szépek: öregedők, megereszkedettek, esendők, s mindenképpen névtelenek. Az egyes versekhez illő alakzatokat az öt pompás bundába öltözött, pompás színésznő parancsainak engedelmeskedve vették fel. Bár sohasem kérdeztem, nem lennék meglepve, ha Zsótérnak éppen a Kirké adta volna az ötletet erre a megoldásra.