Ma van Pilinszky János halálának 40. évfordulója. Ebből az alkalomból egy különleges írást mutatunk be nektek, melyben a költő a magány és az egyedüllét fogalmát, érzését járja körül Patrice de la Tour du Pin Előhang című verse kapcsán. Ezt a verset, amit most megosztunk veletek, megtalálhatjátok az 1958-ban megjelent Mai francia költők című kötetben is, melynek felelős szerkesztője Pilinszky János volt.

Magány, magányosan, egyedül

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán. Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgár egzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált: “Magány, magányosan, egyedül”. De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?

   Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly “magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.

   A “modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó “senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.

   Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de la Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a “vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják. A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terepe lesz Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.”

    Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, mért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.

   Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez?

   Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befelefordultságával az Isten és tökéletes nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökereivel a földben áll, s levelével ki-belélegzi a világot.

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?

Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a “jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.

A magány Istene a nyitott lelkek jutalma.

-----

Patrice de la Tour du Pin

Előhang

Minden földet, ha legendája nincsen,

menthetetlenül elpusztít a fagy…

Hatalmas puszták nyúlnak el a szívben

Az önszeretet holt napja alatt:

Hajnalonta a lápos réteken

Hömpölyög a köd oszlopos dagálya,

Melytől a költők meddő dallamára

Szorongás lep meg s tompa félelem.

Ó, szívd magadba mélyen ezt a párát,

S a furcsa, boldog borzongás hevét,

Mely néha, álmaidba lopva száll rád,

Midőn az éden kertje nyílt eléd;

Csak a hunyászkodók, az ostobák

Nem érthetik gyötrelmes gyönyörét meg;

Ők nem hallják a lomha ködbe tévedt

Űzött madarak metsző sikolyát.

Ez volt hazája a vad angyaloknak,

Akiket nem táplált a szerelem:

Mint vándor vadnak, szálló kócsagoknak,

Nekik is titkos jel szólt szüntelen;

A választottak között, a világ

Unt tájait elhagyva éltek olykor,

De érezték, amint erükben ott forr,

Az elveszített egek bánatát.

És akkor búcsút mondtak mind e mennynek,

Sarkalta őket a bűn és a gőg:

A pusztában csak ritkán lepheted meg

Rajukat: mindent odahagytak ők.

Legendájuk megölte a láp,

Nők s gyermekek szemében látni kószán

Suhanni árnyuk szeptember utóján,

Ha kóborolnak a lelkeken át.

Homály ölén osonnak rejtekezve,

És megpihennek csakhamar talán;

Hogy táncukat tekintet meg ne lesse,

Nem fürdenek, csak éjnek évadán.

- De még ritkább és még félelmesebb

A panaszuk, a szív szakad szavától,

S elhal a szellem ormai felett,

Mint egy vadmadár hívó szava távol.

A tanyák este megriadva hallják,

Ha már a hús játéka sem vigasz:

Végigcsap a síkságon, mintha jajját

Hörgi egy télben pusztuló csikasz;

Vagy rémülettől dúltan az a hang zúg,

Mely még a tó jegét is szétveti,

Ha jönnek az üldözők léptei,

S csobban a tócsák sárvize alattuk.

A síkon oly kietlen éjjel árad,

Hogy elszorul a vándorok szive.

Megtorpannak, riadt torkuk kiszárad,

S mondják: ím egy ártatlan éneke.

Elhalt a hang, de vissza-visszazeng,

S átjár egész a csontod velejéig;

Száll, mint a kürtszó, s harsog odafent,

Hol a csillagok szakadéka fénylik.

De tudod, hogy most nem a hideg

Szakaszt ilyen sikolyt az éjszakán át;

Tebenned nemesebb a rémület,

Te ismered a szenvedélye lázát

Habzó süket zsiger dühét s az odvas

Szivekben a vágy heves hajnalát,

S így szólsz: ez az ártatlan-dala hát

Egy hím hörgése. Nászi harca szomjas!

Rónay György fordítása

Pilinszky János: Magány, magányosan, egyedül című írása az 1962. május 6-án megjelent Új Ember folyóiratban található.

Tour du Pin, Előhang című versét a Magvető Kiadó által 1958-ban kiadott Mai francia költők című kötetéből idéztük, melynek szerkesztője Dobossy László, felelős szerkesztője pedig Pilinszky János volt.