Egy évvel ezelőtt így emlékeztünk meg Weöres Sándor 107. születésnapján a költőről.

Weöres Sándor híres éjszakai bagoly volt, nemcsak az alkotásra, hanem ügyek intézésére is éjszaka szánt időt, ezért előszeretettel hívta fel  barátait, kollégáit az éjszaka közepén. Ehhez híven emlékezzünk rá most, ezen a késő esti órán.

A VerShaker szellemiségét meghatározó költő szerteágazó életművéből sokszor csak a hallgatásra ítélt korszakában (részben kényszerből) gyermekek számára írt verseit ismeri a széles közönség. Minden műfajra kiterjedő és mindenkit megszólító költészete azonban ennél sokkal összetettebb, nem véletlenül lett ő "A magyar Orpheus".

Weöres megtalálta azt a hangot, melyen tökéletesen lehet beszélni a tökéletlen világról, mitologikus vagy ha úgy tetszik idea-szintre emelve a hétköznapokat. A posztmodern irodalom csúcsa, ahol „az irodalmat már nem társadalmilag kiemelt érintkezési módnak érezzük, hanem tömör, mély, titokzatos nyelvezetnek, mely álom, s ugyanakkor fenyegetés is.” (Roland Barthes)

„Nem a naptárban élek, hanem a pillanatban, „mely mint a pont, kiterjedéstelen” (Fű, fa, füst). Feloldódva a pillanat örök jelenében, kívül helyezem magam az időn. „Felébredek, nem az vagyok, ki voltam. Elalszom: holnap megint más leszek. De élve, holtan, utcán, kriptaboltban én emlékezem és én feledek.” (Existentia) – Egyébként az a véleményem, hogy fölösleges is keresni a választ az idő kérdésére. Magából a filozófiából tudjuk (nagyrészt azoknak az agyaknak az erőfeszítéséből, amelyek éppen ebbe mentek tönkre), hogy Idő (ami egyébként az emberiség legnagyobb zsarnoka), nincsen.” (Domonkos Mátyás, Weöres szavait és verseit idézve ír interjút vele halála után)

De a felszín mögé látó komolyabb kritika is plasztikusan fogalmazza meg ennek a rejtőzködő költői énnek a jelenségét. „Weöres Sándor Én-je üres kulcslyuk, s amit láttatni enged, az is mentes minden egyéni és emberi tartalomtól.” (Domonkos Mátyás)

Születésnapját ünnepeljük életművének ékkövével, a Harmadik szimfóniával.

Weöres Sándor:

Harmadik szimfónia

1.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Küldd néki töretlen álmodat,

míg magad vagy a vadász meg a vad,

s nem szűnhet kerge futásod.

Győznöd se lehet, veszned se szabad :

a hályogos sűrűség alatt

vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

A rét, a liget

itt mind a tied,

de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy rögben alhass.

Madárka sír, madárka örül,

s néz a hatalmas.

A múlt se pihen :

új percek méreg-csöppjeiben

elomolva őrzi részét.

A holt vadlúd, bár tolla se lebben,

röpül zúgó szárnyú seregben,

s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat :

a most ömlő sugarak

a holnapi gyermek

rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérd a veremtől jussodat.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s távol, a hatalmas : az is te magad.

Ő odafönn

merev csillámu közöny,

és sorba burkolt lénye idelenn

rengés, mely sohasem pihen,

s a két arc : az Igaz és a Van

összefordul mámorosan,

mint a Nap meg a tenger

nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!

mert szíved éber-álma,

mint légen a pára,

átlódul a pályán,

s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Kereplőként űzöd körbe magad,

rab vagy, de keserved álma szabad

s igazad az álom, a röpke!

A szikla, ha rávésed jajodat,

többé nem szikla : élő te-magad,

s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

Sugarak izzó füzére alatt

meglelheted százszor sírodat,

mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy a rögben alhass.

Szél körme kapar a sír körül,

és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s a pálya is, minden te magad

- madárka sír, madárka örül -

piros gerendák közül kidagadva

tág szemmel nézel magadra.

2.

Rikolt a páva veled,

tipeg az éjbe veled,

elveszti nyúlt vonalát

a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

kikkel egy-éjbe jutottál,

mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled -

rád-kúszó rózsa remeg,

a mező nyers illata

nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,

a sáska is -

hogyha lehetne,

szánna is.

Csak a könny csorog

a szirmon, a fán -

ki merne sírni

igazán?

Ki merne súgni neked

arról, hogy mi lett veled?

melyik ég rejti helyed?

őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa :

habos örvény a lakása,

fedelének éj az ácsa,

sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,

remeg a rózsa veled,

fáradtan rád-hajlanak,

megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe

bogárka vész,

s a fájdalom mélye

tiszta méz.

Hét szín mozog itt

és hang-özön :

egyetlen, arany csend

volt odafönn.

Színek közt gyúl a szemed,

hangok közt zsong a füled -

kívánsz-e búcsúzni, mondd,

vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

remegő gyöngy közt a kútnál

tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,

a tücsök dobja pereg,

rád-kúszó rózsa remeg.

Rikolt a páva veled -

3.

Tűzhabos, bársonyos tereken át

keresem szárnyának pille-porát.

Ormokon,

kő-fokon

kutatom fátyla nyomát.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,

csatakos völgyeken át

kérlelem, keresem :

ápolná kegyesen

sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!

Ide se lát!

Alszik és álmában épít

ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,

nem érem el soha : itt van bennem,

vad futásommal ő űzi magát,

mécsesem fénye az ő kicsi foglya,

vézna, ijedt fény, mégis beragyogja

a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegeken, kék vidéken

siető léptemmel el nem érem :

szívemben szövöget

napokat, éjeket,

a kinti sokszínű szőnyeget

benn szövi mind,

bennem szőtt szőnyegen

odakinn keresem,

míg ezer mintája szüntelen

körbe kering.

De néha meglátom

- igaz-e, vagy álom -

mikor a kerek táj télbe hajol,

s a jeges réteken

minden csak sírverem,

s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.

Homályos tereken,

idegen egeken

sebzetten bukdos a légen által,

és rekedt, színtelen víjjogással

lezuhan a jég alá!

lezuhan a jég alá!

A mélység föllazul,

villogó gyöngy-habot ont

és megint elsimul,

és minden fekete, holt.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen át

őrizem simuló pille-porát.

S a fényben szüntelen

szaladó éveken

tű-fokon

csókolom

ujja nyomát.

------------------------

Felhasznált irodalom:

Domokos Mátyás: Porlepte énekes. NAP KIADÓ. BP., 2002.

Roland Barthes: A szöveg öröme. Ford.: Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor. OSIRIS KIADÓ. BP., 1998.

Köszöntő:

Zoltán Áron