„Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek,
mint idegen fiut”

A VerShaker Blogon kezdetét veszi egy olyan sorozat, ami a nyolcvan éve elhunyt költő, Babits Mihály legfontosabb baráti kapcsolatait tárja elétek. A cikksorozat elindításához az esztergomi Babits-ház (amely idén hatvan éve, hogy megnyitotta kapuit a látogatók előtt), híressé vált autogramfala adta az ötletet, amely régimódi Facebook-oldalként őrzi a költő ismerőseinek, barátainak nevét. A veranda falán több, mint száz név szerepel. Mi a Babits „barátai” sorozatban a tengernyi név közül most azokat az írókat és költőket emeljük majd ki, akiket fontosabb kollegiális- és baráti viszony fűzött Babitshoz. Így általuk a költőóriás személyiségéről és világnézetéről is többet megtudhattok. Elsőként Illyés Gyula, költő kötődéséről olvashattok.

„ Babits a magyar irodalomnak a XX. századi Európához eddig legközelebb álló szelleme. Magányos volt. Nem volt barátja. Én se, voltam az. Sosem tudtam megmondani neki, mit gondolok róla, mennyire szeretem”

Illyés és Babits életükben először a Munkácsy Mihály utcai gimnázium falai között találkoztak, mint diák és tanár. „Babits tanár úr az érettségizők nyugalmát védte, s türelmetlenül elzavarta a megszeppent jó szándékú diákot, Illyést.” – olvasható egy, a két költő levelezéseit tartalmazó, Takács Mária által szerkesztett kötetben.  Az igazi megismerkedés éve azonban 1928-ban volt. Ettől az időponttól kezdett Illyés publikálni a Nyugat című folyóiratban is, melynek ekkor Babits már a társszerkesztője volt.

A feljegyzések szerint a költő Reviczky utcai lakásában találkoztak másodszor egy Nyugat ifjú szerkesztői összejövetel alkalmával. József Attila feladata volt Illyést személyesen is bevezetni a társaságba. Ebből a találkozásból nőtte ki magát az a kapcsolat, melyben Babits és Illyés egyformán támaszkodhatott a másikra. Kapcsolatuk akkor fordult „barátivá”, amikor 1934-ben Illyés egyre több feladatot látott el a Nyugat szerkesztésében. Bár voltak köztük szakmai okokból kialakult nézeteltérések, de innentől kezdve kölcsönös figyelemmel és tisztelettel kísérték egymás publikációit. Illyés még ebben az évben írt egy cikket Babitsról a Nyugatba, melyben kiemelte, hogy

„bár nem volt barátkozó természetű, de közösségbe, „bandába vágyott” együtt szolgálni az ügyet, s akik közel álltak hozzá azokért tűzbe tette a kezét, anyagi áldozatokat vállalt, veszélybe kérés nélkül segített, de erről később nem beszélt.”

– foglalja össze Takács Mária a Babits és Illyés levelezéseit tartalmazó kötetben.

„… Óriási érték volt, s alig merem kimondani azt, hogy mennyire gyámoltalan ember. Azért is éreztem szükségét annak, hogy mellé álljak…” – írja Illyés.

A két költő levelezéseiből megismerhetjük magánéletük, környezetük, munkájuk gondjait és örömeit. A levelezés szerencsére rendelkezésünkre áll, cikkünk végén ajánljuk nektek a felhasznált irodalmak között.

Illyés Gyula 1930 és 41 között sok időt töltött Babits és felesége, Tanner Ilona meghívására Esztergomban. Volt úgy, hogy még haza sem ért, de már újra ment a meghívást tartalmazó levél.

„ A meghívást igen köszönöm, de hisz még jóformán, az előbbi vendéglátást sem köszöntem meg!…” – írja Illyés Gyula egy 1930. június 15-e után kelt levelében.

Babits halála után, lllyés Gyula sokszor mesélt még külünböző platformokon az esztergomi látogatásairól, melyekre felesége, Macu is mindig elkísérte. Valamint az 1941-ben megjelent Babits emlékkönyvet- melyben költőtársai emlékeznek meg róla – is ő szerkesztette. Egy 1978 májusában, Bokros Katalinnak adott interjújában így emlékszik vissza Babits Mihályra, az „esztergomi elefántcsont-torony” költőjére:

„A város is, de aztán az ország is úgy tekintett föl rá, az igényes és magányos költőre, mint aki kedvére él a maga elefántcsont-tornyában. Kevés művészi magányt látott közelről az, aki Babits hegyi házára az elefántcsont-torony szót kimondta. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett. Tornyot abból legfeljebb asztali díszül csináltatott, akinek volt módja még olyannal is ékeskedni. Babits elefántcsont-tornyában alulról beszivárgott, felülről becsöpögött a víz, a vakolat megpúposodott és lehullt a falról, a költő házaspár maga kente rá az aranyfestéket. A szél meghasaltatta a gyertyalángot, éjjelente megemelgette a függönyöket, a könnyebb takarót. Az esztergomi elefántcsont-torony olyan volt, mint általában a nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké, akik dacolnak akár a szegénységgel is. Babits igényes volt, de nem szerette a magányt. A félreértést az szülte, hogy aki szenvedéllyel szavalja a horátiusi procul negotiist, az vallja is azt. Valóban Babitsnak van ilyen verse: „nyájas magasságban csüng dombtetőn a ház, de én zordon ülök benne mint Jeremiás.” De ő nem elvonuló próféta volt. Nemcsak a siránkozó nézője a lenti világnak. Őrszem inkább. A műveltség, az emberi világ magas figyelő posztján, ahogy szintén leírta: „egy írógéppel, mint tört vitéz egy rozzant gépfegyverrel”. A lenti közösség szívós tagjaként így ült ő, így feküdt aztán míg csak le nem vitték innen hordágyon, néhány nappal azelőtt, hogy sírba eresztették azt az elgyötört testet, melyben a végsőkig lobogott a lélek, az olthatatlan remény, hogy érdemes a küzdelem a társakért is.”

------

Az irodalmi érdekességeket, levélrészletet a Tolna Megyei Könyvtár által Szekszárdon 1992-ben kiadott Babits Mihály és Illyés Gyula levelezése Dokumentumok 1929-1941 című kötetből idéztük. A kötetet szerkesztette és összeállította: Takács Mária.

Babits Mihály Egy szomorú vers című költeményét teljes terjedelmében itt találjátok:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00074/02222.htm

Bokros Katalin Illyés Gyulával készített 1971-es interjúját itt olvashatjátok:
https://pim.hu/archivum/nyugat100/object.B6436420-5DF0-441B-B38F-0D6AC0C71B12.ivy.html

 Fotó forrása: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2015/12/28/retrospektiv_magyar_szekcio 

A sorozat szerkesztői: Pifkó Szera és Zoltán Áron.

Babits Mihály, Komjáthy Aladárné, Komjáthy Aladár, Illyés Gyula és Török Sophie 
Esztergom, 1930 nyara 
Forrás: Irodalmi Magazin Illyés Gyula Archívum