Mint azt sorozatunk előző részében olvashattátok Villon számtalan kalandban vett részt mozgalmas diákévei alatt a Sorbonne-on, nem törődve tettei következményével. 1455-ben azonban egy váratlan történés egy időre véget vetett tanulmányainak és Párizsból is menekülnie kellett. Hivatalos akták őrzik a következő történetet:

Egy júniusi este – éppen Úrnapján – 9 óra tájban Villon a Saint Jacques utcán üldögélt, a Saint Benoit-kolostor órája alatti kőpadon, egy Ysabeau nevű nő és egy Gilles nevű pap társaságában. A költő könnyű nyári köpenyben volt, és övében tőrt viselt. A kis társaság egyszerre két közeledő alakot vett észre. Az egyik Philippe Chermoie volt – egy pap –, a másik Jehan le Mardi, a barátja. Chermoie egyenest Villon felé tartott, s az észrevéve őt fel is állott, hogy hellyel kínálja. De a pap átkozódva nekirontott Villonnak, és visszalökte a padra… A jelenlévők látván, hogy verekedés van készülőben, hirtelen elszeleltek.

Gyulai Líviusz linómetszete, Mészöly Dezső: Villon és a többiek című könyvéből.

Villon hátrálni kezdett a Saint Benoit-kolostor kapuja felé. Chermoie egyre üldözte, majd tőrt rántott, és megsebesítette Villont az alsó ajkán, úgy, hogy arcát elborította a vér. Erre a költő is kézbe vette tőrét, és egy ügyesen bevitt szúrással sebet ejtett ellenfele lágyéktáján.

Közben visszatért Jehan le Mardi, hogy barátján segítsen, s lefegyverezte Villont. Chermoie még ezután is folytatta az éktelen átkozódást, mire Villon – fegyvertelen lévén – felkapott egy követ, s azzal fejbe vágta ellenfelét. A pap – minden bizonnyal a vérveszteségtől elgyengülve a földre rogyott.

A költő tüstént kereket oldott, és betért egy Fouquet nevű kirurgushoz, hogy vérző ajkát gyógyíttassa. A kirurgusoknak ilyen esetben jelentést kellett tenniök a hatóságoknak. Villonban volt annyi ravaszság, hogy álnéven, Michel Moutonnak mondta magát.

Időközben járókelők verődtek össze a földön heverő Chermoie körül, föltámogatták, és beszállították a kolostorba. A vizsgálómester tüstént kihallgatta őt, és megkérdezte: ha netán belehalna sebébe, kívánja-e, hogy a szülei és a barátai Villont törvény elé állítsák? De a haldokló azt felelte, hogy megbocsát gyilkosának „bizonyos okok miatt, amelyek az tettére indították…” Nem sokkal ezután Philippe Chermoie meghalt. Villon pedig elmenekült Párizsból. Hogy hol bujkált, nem lehet pontosan tudni, de 1456 januárjában menlevelet kap és visszatér Párizsba és újra járni kezd az egyetemre, ahol visszazökken a régi kerékvágásba. Mulatozik, amihez pénz kell, így kerül összeköttetésbe a párizsi alvilággal, mely miatt később újból menekülnie kellett.

„A vén kalappal ferdén homlokában,
amíg övében sandán ült a tőr,
és két jó lábán kissé ingadozva
(a rum tette ezt s az átkozott likőr)
ez volt Pierre, a vörös Coquillard,
ki orránál vezetett minden zsarut,
s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol:
a törvény miatta már rég nem aludt.”

(„Rablóballada a vörös coquillard-ról”, részlet, fordította: Faludy Görgy)

A papgyilkosság után Villon két kegyelmi kérvényt is írt, az egyiket François de Montcorbier néven a párizsi kis kancelláriához, a másikat François des Loges néven a királlyal tartózkodó kancelláriához. 1456 januárjában mindkét névre megérkezik a kegyelmi okirat, és így duplán biztosítottan térhetett vissza Párizsba.
És, hogy miért írhatott e két néven egyszerre kérelmet a francia költő?

Gyulai Líviusz linómetszete, Mészöly Dezső: Villon és a többiek című könyvéből.

Mert Villon eredeti neve François de Montcorbier, másképpen pedig Des Loges. Mivel családja a burgundiai Montcorbier néven ismert falucskából származott Girard de Montcorbier földesúr Des Loges nevű majorjából, onnan mentek Párizsba a szegénység és a nyomor elől menekülve, a jobb élet reményében. A család a szülőföld emlékét őrizve Des Loges-nak nevezte magát. Attól kezdve, hogy François 1438-ban az egyetemi diáknegyedbe került, új nevet kapott, a Villont. A kolostor papjai és a környékbeliek nevezték így nevelőapja és mentora, Guillaume de Villon kananok után. – írja Dr. Lakatos Ilona a francia költőről szóló könyvében.

„Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.”

(„Levél, melyet Françoise Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez”, részlet, fordította: Faludy György)

------

Villon történetét a Gondolat Kiadó által 1993-ban Budapesten kiadott Mészöly Dezső fordítása és tanulmánya „Az igazi Villon” című kötetéből idéztük.

A leírást a Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. által Debrecenben kiadott „François Villon” című kötetéből idéztük. A könyv Dr. Lakatos Ilona munkája.

Gyulai Líviusz linómetszete, Mészöly Dezső: Villon és a többiek című könyvéből, melyet a Magvető Kiadó gondozásában adtak ki Budapesten, 1966-ban.