„A Nyugat ereje abban rejlett, hogy nem vált szektává. Nem egyetlen irányzat, nem egyetlen csoport, még csak nem is egyetlen korosztály mondhatta magáénak, hanem kezdetektől, megindulása pillanatától sokféleség jellemezte, és az évek múlásával ez a sokféleség fokozódott és növekedett.” – írja Kenyeres Zoltán a Babits és kortársai kötetben megjelent tanulmányában. „Felfogás, világnézet, ízlés, írói alkat, de még életkor tekintetében is nagy távolság választotta el egymástól a szerzőket, és a folyóirat az ellentétek találkozáspontján egyensúlyozott.” Ez a páratlan szellemi konstrukció alapjaiban rengett meg, amikor a szerkesztőzseni, Osvát Ernő egyetlen leányának halálos ágyánál főbe lőtte magát, hátra hagyva szerkesztő kollégáját, Gellért Oszkárt és a jócskán eladósodott huszonegy éves folyóiratot (ekkoriban a folyóirat másik ikonikus vezéralakja, Ignotus már egy ideje külföldre kényszerült, és csak névlegesen vesz részt a munkában).

A Nyugat 25 éves jubileumán a Zeneakadémia művészszobájában készült fényképen balról jobbra: Bíró hangversenyrendező, Lengyel Menyhért, Ascher Oszkár, Szép Ernő, Erdélyi József, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes.

A Nyugat szerkesztősége

Ebben a helyzetben lépett színre két újabb vezéralak, főszerkesztőjelölt, Móricz Zsigmond és Babits Mihály (kapcsolatukról itt írtunk korábban, kifejezetten nem a vitáikat helyezve előtérbe). Móricz akkortájt épp kivételesen jó anyagi helyzetében felajánlja, hogy felvásárolja a folyóirat tulajdonjogát, Babits pedig – a sorozatban már sokszor említett Baumgarten alapítványtól szerez segítséget. A két jelölt közt versenyhelyzet alakul ki, majd a folyóirat szellemiségéhez leginkább illő módon megpróbálják közösen vezetni azt – Móriczé a próza, Babitsé a vers.

Hamar kitűnt azonban, hogy ketten két teljesen különböző irányt képviselnek – gyakorlatilag két Nyugat jelent meg egy kiadásban ezekben az időben. „Kétségtelenül nem szívlelték egymást, az olvasóközönség előtt mégis mindketten fegyelmet erőltettek magukra, és amennyire csak képesek voltak rá, egységesen léptek föl. (…) Bármilyen nagy volt a különbség Móricz földbe gyökerező, életes irodalom-felfogása és Babits elvont filozófiai igénye között – bár Móricz intellektualizmusát és Babits empirikus ismereteit jócskán alábecsüli az utókor –, abban egyetértettek, hogy a politika szükségképp gyakorlatiasan kanyargó útjait a lehető legmesszebb el kell kerülni.” (Kenyeres 2015) A kétfelé húzó időszak négy évig volt fentartható, Móricz kezdeti lelkesedése és vehemenciája, ami Babitsot visszavonulásra kényszerítette, alább hagyott látva a vállalkozás anyagi lehetetlenségét. Végül családja és vagyona védelme miatt ott is hagyta a folyóiratot, teljeskörű vezetővé téve szerkesztőtársát.

Így Babits, mint a folyóirat legkitartóbb, állhatatos szolgája, 1933-ban főszerkesztőjévé vált a Nyugatnak. Helyzete azonban koránt sem volt olyan reményteli, hogy ez örömünnep legyen számára. Nemcsak az előfizetők hiánya és a pénztelenség, de az egyre sötétebb politikai környezet sem volt segítségére. A lap eredeti szándékát, hogy sokszínű, stílusában, felfogásában szerteágazó, ám mégis egymást támogató szerzőkből egységet kovácsoljon, a Hitleri Németország árnyékában rettegő Euróoában, csak idealista vágy marad csupán. „Egyedül a lírában jutott érvényre olyan stílustörekvés, az újklasszicizmus, amely a formai harmónia segítségével tompítani tudta a nemzedéki, irányzati, ideológiai ellentéteket.” – írja Kenyeres Zoltán.

Nyugat folyóirat néhány példánya 

Babits kijelölt csapása, az újklasszicizmus jegyében jelentkeztek a Nyugat legfiatalabb szerzői, és 1936 és ’38 között nekik is adatott még egy viszonylag békés három év. Ebben az időszakban kerültek előtérbe Illyés Gyula és Weöres Sándor például. Az utolsó időszakban viszont újra a politika vette át az uralmat a folyóirat hasábjain is. A megkülönböztető törvények, és a háború ismét hatályon kívül helyezte az emberi méltóság eszméjét, ami a Nyugat állandó közös pontja tudott lenni. A kor összefoglalásaképp Babits utolsó vitaírásából, a Pajzzsal és dárdával-ból idézünk: „A magyar kultúra legbenső lényegében sokszínű; tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messzi horizontokat átölelő.” A költőóriás utolsó, kétségbeesett próbálkozásai a kultúra ideológiák és viszályok fölötti hatalmának megerősítésére még sokáig váratnak magukra, hogy a napi politika szintjén is gyökeret verjenek.

Babits Mihály 

Zoltán Áron

-----

Szerkesztők: Pifkó Szera és Zoltán Áron.

Kenyeres Zoltán: A nyugat periódusai. In: Majoros Györgyi – Sipos Lajos – Tompa Zsófia (szerk.): a Babits és kortársai. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Bp., 2015.

Babits Mihály A húszéves "Nyugat" ünnepére című költeményét innen idéztük.