Nagyon köszönjük, hogy velünk tartottatok az óévben, és reméljük, hogy idén is sok új költői élménnyel tudunk meglepni Titeket. 2022 első hetére egy különleges költői élmény leírását hoztuk el Nektek Milan Kundera világhírű cseh író-költő „Tréfa” című regényéből. Ezzel kezdetét veszi „Versélmények” sorozatunk!

Írd meg Te is különleges versélményedet! Mi volt az a pillanat, amikor megnyílt számodra egy vers, vagy egy vers által egy másik ember, vagy a kettő egyszere? Vagy csak egyszerűen megosztanád legkedvesebb versedet, és hogy miért éppen az, hogyan szólított meg Téged? Küldd el élményleírásodat akár csak pár szóban a vershakerinfo@gmail.com címre, és írd meg, hogy névvel, vagy név nélkül szeretnéd viszont látni a sorozat folyamán!

„Sem azelőtt, sem azóta nem olvastam fel verset senkinek; jól működik bennem a szégyen biztosítéka, amely megakadályozza, hogy túlságosan kitárulkozzam az emberek előtt, hogy mások előtt hirdessem érzelmeimet; a versolvasás pedig olyan nekem, mintha nemcsak beszélnék az érzelmeimről, hanem fél lábon állva beszélnék róluk; az a bizonyos fokú mesterkéltség, amely a ritmusnak és a rímnek már az alapelvében is megvan, zavarba hozna, ha mások jelenlétében kellene átengednem magamat neki.

De Lucie rendelkezett azzal a csodálatos hatalommal (amivel utána senki), hogy tökéletesen tudta kezelni ezt a biztosítékot, és megszabadított a szégyenkezés terhétől. Jelenlétében mindent megengedhettem magamnak: az őszinteséget is, az érzést is, a szenvedélyt is.

Így hát olvasni kezdtem:

Ösztövér kalász a tested
csirátlanul hullatja a szemet
mint ösztövér kalász a tested

Selyemfonál-motring a tested
minden ráncában vágyat rejteget
mint selyemfonál-motring a tested

Megperzselt égbolt a tested
szövetén a halál átleshet
mint megperzselt égbolt a tested

Nagyon halk a tested
sírásától szempillám megremeg
mint a te halk tested

Átölelve tartottam Lucie vállát (amelyet virágos ruha könnyű vászna takart), éreztem ujjaimban, s engedtem a kínálkozó sugallatnak, hogy a vers, amelyet olvasok (ez a vontatott litánia), illik Lucie testének, e halk, megbékélt, halálra ítélt testnek gyászához. Más verseket is olvastam még neki, köztük azt, amely máig elébem idézi képét, és egy háromsoros strófával végződik:

Nem hiszek az elkésett szónak én a csendnek hiszek
több a szépnél mindennél több
a megértés ünnepe

Egyszerre megéreztem az ujjamban, hogy Lucie válla reszket; hogy Lucie sír.

Mi ríkatta meg? A versek értelme? Vagy inkább az a megnevezhetetlen bánat, amely a szavak dallamából és a hangom színéből áradt? Vagy talán a költemények ünnepi érthetetlensége töltötte el a fennköltség érzésével, s ő könnyekig meghatódott ettől a fennköltségtől? Vagy a versek egyszerűen elhúztak benne egy titokzatos reteszt, s kizúdult minden, ami nyomasztotta?

Nem tudom. Lucie gyermekként átölelte a nyakamat, fejét a mellemen feszülő zöld egyenruha izzadt vásznához szorította és sírt, sírt, sírt.”

Részlet Milan Kundera Tréfa című regényéből
(fordította: Rubin Péter)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013. 91–92.

Milan Kundera regényrészletével kívánunk versekben és költészetben gazdag 2022-es évet! Ha tetszett neked a 2021-es munkánk, és van lehetőséged támogatni projektjeinket az új évben, kérjük, segíts nekünk, akár csak egy shake árával is, hogy újabb izgalmas videó- és cikksorozatokat tudjunk megjelentetni a VerShaker felületein!

Támogatáshoz katt ide: https://www.goood.hu/gyujtes-0f3g945pjc