Babits „barátai” sorozatunkban olvashattatok már Babits kapcsolatáról Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel és Móricz Zsigmonddal. Természetesen nem hagyhatjuk ki a VerShaker sokszor emlegetett költőjét, Weöres Sándort sem, akinek neve szintén szerepel Babits nyaralójában az autogramfalon, amelyről sorozatunk első cikkében olvashattatok. Mivel Weöres fő kutatási területeim közé tartozik, fogadjatok róla egy kicsivel hosszabb, részletesebb tanulmányt, amelyben nemcsak kapcsolatukat járjuk körbe, hanem megismerjük a Babits-életmű azon ellentmondását is, amelyre Weöres tisztánlátása tud csak rávilágítani.

Weöres Sándor az Esztergom-Előhegyen álló Babits-villa (ma Babits Mihály Emlékház).
A Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt.

Weöres kapcsolata a költőóriással a korábban elemzett „barátságoknál” is kevésbé nevezhető barátságnak. Nemcsak azért, mert a köztük lévő pontosan harminc év korkülönbség erre predesztinálta kapcsolatukat, hanem azért is, mert amennyire Babits – ahogy azt korábbi cikkeinkben is olvashattátok – tanár alkatú ember volt, éppen annyira volt Weöres rajongó alkatú. Babitsot legfőbb mesterei közt tartotta számon Ady, Kosztolányi és Füst Milán mellett.

„Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak,
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.”

(részlet Weöres Sándor Hála-áldozat című verséből)

 Weöres mindössze tizenhárom éves, ahogy húsz évesen később visszaemlékezik, „még igazi kín hozzám sose nyúlt, s öröm se ért igazán”, amikor életre szóló élményként „a Pesti Hírlap naptárát lapozgatva megakad szeme Babits Két nővér című versén. A titkok sejtelmét árasztó, személytelenül hangzó sorok, melyek nemcsak szólnak a nyelv eszközeivel az egymással szembekerülő ellentétpárok egymást-váltásáról, hanem elevenen testet is adnak ennek, felkavaró hatással vannak rá.” (Tamás 1978:12)

 Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad:
az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat."
S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók,
tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy:
a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók,
és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói
vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy
Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói
Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak,
a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy,
Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak
és csókol a Bánat, és harap a Vágy.

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad
s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat".
S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".

A Két nővér után a Recitatív kötet következett, majd Weöres sorra olvasta Babits köteteit, és „folytatódik a szellemi ismerkedés – a fokozatos összekapcsolódás, az eleven áram továbbadására való felkészülés. Másfél évtizeddel később, (a mester halála után, – a szerk.) ezekkel a szavakkal emlékszik vissza erre az ismerkedésre: »A művel találkoztam, nem a művésszel… Most már csak a műveivel beszélgethetek, de ez a csak, ez mégis mindennél több.«” (Tamás 1978:12)

Kapcsolatuk kiépülését jelentősen megkönnyítette, hogy Weöres Sándor édesanyja még gyerekkorából ismerte Babits Mihályt. Apáik hivatalnoktársak voltak, ő maga pedig Babits húgának, Angyalkának legjobb barátnője volt. (Bata 1979: 344) Babits és Weöres 1929 pünkösdjén találkoztak először, amikor a tizenhat éves Weöres – Kosztolányival való találkozásán felbátorodva – elfogódottan állt Babits elé zsenge verseivel. Babits „inkább udvarias volt, mint szeretetteljes, mindenesetre kézirataiért cserébe megajándékozta Weörest négy könyvével. Ezt a látogatást több levél követte.” (Schein2001:24)

 Kedves Mesterem,
nagyon és igazán köszönöm a Mester szíves válaszát, gyerekesen nagy örömet, vagyis »jó« örömet okozott (szemben a »rossz« örömökkel, és úgy képzelem, az is jó lehet amikor valaki »jó« örömet adni tud) és ez annál teljesebb volt, mert nem számítottam rá, hogy még választ is lehet kapni, és eszembe se jutott volna hogy – így.

Meglepetéssel olvastam, hogy megboldogult Osvát szerkesztő úrnak huszonkilenc elején, tizenötévesen és ennek megfelelő hangulatban menesztett verseim még megvannak. – Köszönöm Mester szíves engedélyét, hogy újabb verseket küldhetek.”

(Weöres levele Babitsnak, Csönge, 1930. febr. 22, részlet. In: Domokos 1990:49–50)

A fiatal Weöres

Egy évvel később már Babits kéri, hogy Weöres küldje el verseit neki, és 1932-ben az akkor tizenkilenc éves költő Hajnal című versét megjelenteti a Nyugat 15-16. számában. Honoráriumként fél évig ingyen érkezett Weöresékhez, Csöngére a Nyugat. Így tanította és segítette közvetetten, könyvein és az általa szerkesztett folyóiraton keresztül Babits a fiatal reménységet. 1941-ig, Babits haláláig, mely egyúttal a Nyugat lezárulását is jelentette, 64 vers jelent meg Weörestől a folyóiratban, ami a magyar irodalom egyik legreprezentatívabb költőjévé emelte őt.

„Hálásan köszönöm, hogy Mester három versemet közölte a múltkori számban. Régebben megjelent verseimért Nyugat-könyveket szoktam kapni… most mindeddig semmi sem érkezett, pedig különösen Mesterem Világirodalomtörténet-éhez nagyon szeretnék hozzájutni, és mindeddig nem tudtam megszerezni. Nagyon kérem, honorárium fejében tessék elküldetni számomra, ha lehet.”

(Weöres levele Babitsnak, Csönge, 1934. aug.8. részlet. In: Domokos 1990:82–83.)

Weöres Sándor az Esztergom-Előhegyen álló Babits-villa (ma Babits Mihály Emlékház).
A Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt.

A kamaszköltő érdeklődése mestere iránt nem csak felszínes rajongás, hanem igazi mester-tanítvány viszony volt, amely Weöres egész életművét áthatotta. „A más hangján való megszólalás, a személyiség háttérben hagyását célzó törekvés közismert jellemzője az induló Babitsnak: ez lett Weöresnél nagyjából állandó tényezővé. Amikor ő etióp költőknek, középkori szerzeteseknek, kínai császároknak és cigányvérű arisztokrata költőnőknek az álarcában lép elénk, akkor babitsi kezdeményt folytat, illetőleg teljesít ki. Hiszen már ő is megszólaltatott idegen szenvedélyeket és távoli bölcseleteket, »kipróbálta« részeg zsoldosok és vadul hujjogó nomádok hangját, utat nyitva majdani tanítványának még változatosabb hangpróbálgatásai előtt.” (Tamás 1978:32) „Valami, ami a magyar költészet kialakulásában a fiatal Babitsnál jelentkezett először határozottabb formában, a társadalmi-történelmi erők hatására nem annyira az ő életművének további fejlődésében lelt igazi folytatásra, hanem inkább az évtizedekkel később indult pályatársában.”(Tamás 1978:34)

Weöres utolsó látogatás Babitsnál, Esztergomban - a kép jobb szélén Weöres Sándor (Török Sophie, 1941)

A jó tanítvány azonban abban ismerszik meg, hogy túlnő mesterén. Weöres a fent említett korai Babits-versek hatását tartja igazán értékesnek. Amikor mestere „a társadalmi-történelmi erők hatására” elhagyja ezt a kezdeti őszinte hangot, nyíltan szembe helyezkedik vele.

„Kedves Mester,
engedje meg, hogy gratuláljak a Versenyt az esztendőkkel!megjelenése alkalmából. (…) Nekem, ki a Recitatívzárt és fagyos muzsikáján nevelődtem lírikussá még alsósdiák-koromban, szinte fájdalmas élmények Mesterem újabb versei. Fáj a meztelen hús és vér jajgatása annak a költőnek a tollából, ki mint az érzéketlen magasságok közönye vált szinte sajátommá.”

(Weöres levele Babitsnak, Csönge, 1933. jún. 22. részlet. In: Domokos 1990:67.)

 Pontosan mit is kér számon tehát a fiatal költő mesterén? Azt, amit Weöres egész életművében, nem csak írásaiban, de nyilatkozataiban, egész személyében is konzekvensen megvalósít később. „Hittel vállalta a nem politizálás politikailag is sokkoló hatását.” (Kenyeres 2013:78) A fentebbi levélben említett „érzéketlen magasságok közönye” ugyanis nem a világtalan elzárkózó közönye, hanem a világot felülről, a szellem kimagasló szirtjeiről teljességében látni és láttatni képes gondolkodó pártatlansága. Közönyösnek látja az, aki belülről szemléli az élet folyamatait, lépten-nyomon álláspontot foglal, és csak a saját igazát tartja érvényesnek. Hiszen aki képes felülről, nagyobb összefüggéseiben szemlélni a világot, mindennek látja az ellentétjét is, látja benne a jót és rosszat is, tehát teljességében képes összefoglalni. „Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az csendül belőle: »olyan legyél, amilyen vagy«, hanem az is: »és saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz.«” (Weöres: Az új évezred szelleme – lásd a cikk végén)

Amit tehát Weöres számonkér a kései Babits-életművön, az emberi fejlődés egy újabb, magasabb állomása, amely során az ember képes kiemelkedni a hétköznapi létéből, és nem a vitában és ellentmondásban, hanem a megértésben és összefogásban látja a problémák kulcsát. „Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. | Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti” (Weöres: Ars Poetica). Így írja meg végül a babitsi út legmélyebb megértésen alapuló kritikáját Weöres:

„ő a Nyugtalanság völgyé-ig őszinte. Addig, ameddig az »én őszinte vagyok« hiányzik. – Senkit annyira fordítva nem látnak ma, mint Babitsot. Míg azt adta, ami belőle jött, modorosnak mondták. Mihelyt pózolni kezdett: »Íme, a prófétánk.« – Emberi alapja a korai dolgainak van, a kevéssé személyes dolgai őszinték. Fúró-faragó, elzárkózó lelki alkat. Aztán hangoztatták körötte, hogy a költő önmagát adja, a közért szóljon stb. – érzik versein, ahogy óvatosan kezdett a kívánatnak megfelelő helyzetbe illeszkedni. »Ellenállhatatlanul tör ki belőlem, hogy szenvedek az országért, a kultúráért«, ezt kívánták, s adta.” (Várkonyi 1976)

Zoltán Áron

-----

A sorozat szerkesztői Pifkó Szera és Zoltán Áron.

Weöres Sándor Hála-áldozat című versét itt olvashatjátok teljes egészében: https://cultura.hu/kultura/vers-a-hetre-weores-sandor-hala-aldozat/

Babits Mihály Rímek című versét itt olvashatjátok teljes egészében:https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/babits-mihaly-17F97/ujabb-versek-18905/rimek-18958/

Weöres Sándor Ars Poetica című versét itt olvashatjátok teljes egészében:

https://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/Ars_Poetica/en/24297-Ars_poetica

Weöres Sándor Az új évezred szelleme című prózaversét itt olvashatjátok teljes egészében:

Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember!
Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: „ílyet és ílyet akarok, megfelelsz-e?” hanem azzal: „mílyen vagy? mert olyannak óhajtlak szeretni, amílyen vagy.”
Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az csendül belőle: „olyan legyél, amílyen vagy”, hanem az is: „és saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz.”
Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet –
Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – ó hogy ezt adod nekem!

Felhasznált irodalom:

Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979.

Domokos Mátyás (szerk.): Magyar Orpheus – Weöres Sándor emlékezetére. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. Kossuth Kiadó, Szekszárd, 2013.

Schein Gábor: Weöres Sándor. Elektra Kiadóház, Budapest, 2001.

Tamás Attila: Weöres Sándor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Várkonyi Nándor: Pergő évek. Magvető Kiadó, Budapest, 1976.

Fotó forrása: MTI Fotó: Szebellédy Géza, készült Esztergomban, 1966. augusztus 20-án.

Weöres Sándor az Esztergom-Előhegyen álló Babits-villa (ma Babits Mihály Emlékház) Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt. A karikatúrát Nagy Endre humorista, kabarékonferanszié készítette, itt írtunk róla korábban.