„Babits Mihályt több mint tizenöt éve ismerem. Minden ismerősünkről él egy kép, mely leginkább beleégett emlékezetünk érzékeny lemezébe.”
Babits „barátai” sorozatunkban olyan költők, írók emlékeit olvashattátok már Babits Mihályról mint Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond vagy Weöres Sándor. A VerShaker Blog cikksorozatának mostani részében Kosztolányi Dezső és a „költőóriás” kapcsolatáról tudhattok meg többet.
A két költő a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, Négyesy László Stílusgyakorlatok néven legendássá vált egyetemi önképzőkörén, a Négyesy-szemináriumon találkozott (Négyesyről itt írtunk korábban). Amikor Kosztolányi elsőéves gólya volt, akkor már Babits tapasztalt egyetemi hallgató. Ennek ellenére a sokat olvasott és nyelveket ismerő költő méltó szellemi partnerévé vált Babics Mihálynak (aki, akkor még így írta nevét). Kosztolányira nagy hatással volt a húszéves költőbarátja alakja és lénye, ez a Nyugat 1922. évi 2.lapszámában megjelent írásából is érződik:
„Ha az ő alakját idézem, mindig egy tizenöt év előtti egyetemi tantermet látok magam előtt, melyben diáktársainak első kéziratban lévő verseit olvassa föl. Milyen volt ez a húszéves költő? Az arca éles és keserű. Se ifjú, se öreg, hanem időn kívüli, nem változó, akár ma. Milyenek voltak a versei? Élesek és keserűek. Se ifjúak, se öregek, hanem időnkívüliek, nem változók.”
Az egyetemi megismerkedésüket követően 1904-től 1911-ig számos levelet küldtek egymásnak, mivel idejük nagy részét vidéken töltötték, szüleik házában – Kosztolányi Szabadkán, Babits pedig Szekszárdon. A levelezés csak akkor szünetelt, ha épp mindketten Budapesten tartózkodtak újságírói elfoglaltságaik miatt. Ezekben a levelekben lelki forrongásaikról, irodalmi élményeikről, aktuálisan megjelent műveikről számoltak be egymásnak, vagy éppen olvasmányaikat „cserélték ki rendesen”, leveleikhez könyvcsomagot mellékelve, ahogy Babits Mihály írja az 1936-os Nyugat 12. számában. „A fiatalos rajongás, mely e levelekből árad, kölcsönös volt: én talán mégjobban bámultam őt, mint ő engem.” Ez az odaadó, de egyúttal kritikus figyelem érzékelhető Kosztolányi most idézett soraiban is:
„A verseimre tett nyelvi megjegyzéseivel nem értek egyet. Nézetem szerint a magyar félmult nemcsak használható, de használandó is, mert gazdagságot és változatosságot ad a stílnek. Arany János sem riadt tőle vissza, nekünk is épp oly jó szolgálatot tesz, mint neki. Igaza van, hogy én nem a finnyás orrúaknak írok. Írjon, barátom, még néhányszor, mielőtt találkoznánk. Látja, hogy kedvvel firkálgatok s örömmel válaszolok Önnek tehetségem szerint.”
Ez a fajta nyitott, őszinte és kritikus beszédmód 1903-ban, Négyesy professzor úr egyetemi önképzőkörében alakult ki kettejük között, amikor egymás versein tanulták a költészet kifinomult eszközeinek használatát. Babits később így emlékszik vissza ezekre az időkre:
„Mikor én előmerészkedtem az első verseimmel és fölolvastam a stílusgyakorlatokon, fölolvasásaimat harsogó kacaj kísérte, mert énekelve mondtam a sorokat, és a vers egészen szokatlan és merőben új volt. Négyesy professzor lesújtó kritikát mondott, és az egész egyetemen csak Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső voltak azok, akik védelmükbe mertek venni, bizonygatni próbálták a vers kitűnőségét, sőt – emlékszem jól – az óra után Juhász Négyesy után szaladt, bement vele szobájába és ott is próbálta ellenkező véleményre bírni a nagy tudású professzort. Hosszú idő után jött ki csak a szobából Juhász Gyula, ahol végre Négyesy így búcsúzott el tőle: »Ha Ön és Kosztolányi azt mondják, hogy jó az a Babits-vers, akkor minden bizonnyal lehet valami benne – én nem tudom«.”
Babits Mihály, Juhász Gyula És Kosztolányi Dezső
Valóban. Kosztolányi a már cikkünk elején idézett 1922. évi Nyugat 2. lapszámában megjelent írásában mintha megerősítené Babits helyzetleírását, költőtársai gondolkodásáról alkotott nézeteit.
„Akkoriban: az irodalom divatos cukrászai ingerelték a közönség ínyét, a költői nyelv hétköznapi volt, léha és üres, amint mondták «közvetlen», a nagy magyarokkal való élő kapcsolat pedig megszűnt. Tiszta művész, ünnepi és komoly költő mindenekelőtt tiltakozás volt szemünkben az édesek ellen, a fönségével, lázával, mely mintha a feketekávé éber mámorából áradt volna, szavaival, melyek a messzeségeket éreztették. Nem harccal jött. Aki költő, az az időben előre és hátra távolabb tekint. Csak verseinek bűvös lármája, zenekarának megpendülő trianguluma és üveghangja hatott úgy, mint valami ébresztő az álmos fülre.”
Levelezéseikben nem csak a másikkal voltak kritikusak, hanem önmagukkal szemben is, különösen olyan időszakokban, amikor rengeteg dolguk miatt az „örökké valóság óta” nem írtak a másiknak. Olykor kétségeiket és kételyeiket is megfogalmazták egymásnak, többek között esetleges írói válságukról is, mint Babits 1905. február 17-én keltezett Kosztolányinak írt levelében:
„Kedves barátom,
igazán egy örökké valóság óta nem írtam, (senkinek a világon!) s ezt a hanyagságomat alig magyarázhatják ki bokros teendőim, amelyek tényleg annyira bokrosak, hogy hála Isten, alig engednek lélekzeni. Most egyáltalán ez a politikám: mentül több külső, gépies teendőt szereznem magamnak, amelyek elvonjanak az én saját, legbensőbb ügyeimtől, melyek hajdan annyira egészen elfoglaltak, s melyeket végképp meguntam és megutáltam. A legnagyobb szomorúságom az, hogy sokat teszek ugyan, de semmit sem csinálok. Sok haszontalan tanulásom, philo- és pszichologizálásom közepette, mint egyetlen elérhető üdvről, ábrándozom az „alkotás gyönyöréről”. Máskor mily könnyű és édes volt az ilyen álmokat lopva is valóra váltanom: most rettegek valami kísérlettől eziránt, mert tudom, hogy hiú kínszenvedés lesz a várt gyönyörből.”
Kosztolányi Dezsőnek talán egyik legjelentősebb irodalmi kapcsolata a Babits Mihállyal való barátsága volt. Bár egyetemista éveiket követően a későbbi évtizedekben többször is eltávolodtak egymástól, soha nem veszítették egymást szem elől. A sors úgy hozta, hogy életük utolsó szakaszában mindkettőjük kórházi kezelés alatt ált, s hasonlóan Babitshoz, Kosztolányi is életének utolsó három hónapjában – egy gégemetszést követően – csak írásban tudott kommunikálni látogatóival. Ebben az időszakban született utolsó verse A néma ember kérelmei címmel.
„Édes bátyám, hozzád
fohászkodom, légy
velem irgalmas. Ha
tapsolok, az azt jelenti,
hogy nagyon fáj (nem
tetszik). Hangom nincs.
Add vissza. Vele csak
téged foglak dicsérni. Most
csak reszketek.”
A néma ember kérelmei - Kosztolányi Dezső utolsó versnek kézirata
(1936. augusztus 26.)
1934-ben diagnosztizálták Kosztolányinál a gégerákot, ami – hosszas kórházi kezelést követően - 1936. augusztusában halálához vezetett. Babits így búcsúztatta „fiatalsága első barátját” a Nyugat hasábjain:
„A költő, aki eltűnt közülünk, fiatalságom első barátja volt. (…) Barátságunk különben is osztozott az „ifjúkori barátságok” rendes, szomorú sorsában. Eltávolodtunk, bár ez mind a kettőnknek fájt; félreértések is estek köztünk, amiket a régi szenvedélyes rajongás emléke csak nehezített. Később a felhők eloszlottak. De az óra már délutánra hajlott, a reggeli friss, forró ragyogás nem tért vissza többé. (…) Az ember elment, az író itt maradt. Ami belőle az enyém volt, külön az enyém, az eltűnt. S elvitte magával az én életemnek egy darabját is; egy kicsit én is meghaltam vele.”
Kosztolányi halála után nem sokkal 1936. novemberében Babits is megtudta, hogy halálos beteg, ő is gégerákban szenved. Ez az ő költői/írói pályájára is rányomta a bélyegét. Míg Kosztolányi utolsó versében egyfajta fohászt olvashatunk, addig Babits 1936. november 25-én a Tolna Megyei Hírlapban megjelent Ősz és tavasz között című költeményében, miközben szembenéz az elmúlással, felidézi emlékeit, azokat, akik fontosak voltak neki, barátai közt minden bizonnyal Kosztolányit is.
„Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
ami betüt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
------
A sorozat szerkesztői: Pifkó Szera és Zoltán Áron.
A cikkünk elején idézett 1922. évi Nyugatos, Kosztolányi Dezső: Babits Mihályról című írást itt találjátok: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00309/09394.htm
Babits gondolatai Kosztolányiról a Századvég Kiadó gondozásában 1993-ban Budapesten megjelent Tükörben Kosztolányi Dezső című kötetből idéztük. A könyvet Réz Pál állította össze.
Babits levelét A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézet által 1959-ben kiadott Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése című kötetből idéztük. Szerkesztette: Tóth Dezső és Vargha Kálmán
Kosztolányi Dezső utolsó versét és a kéziratát „A néma ember kérelmei” a Litera.hu portál oldaláról idéztük:
https://litera.hu/hirek/elokerult-kosztolanyi-utolso-verse.html
Arany Zsuzsanna: "Kosztolányi Dezső élete". "no Kornél barátom, úgy-e gyönyörű Pest?"
http://real.mtak.hu/21545/1/arany-alf%2B%C3%82ld-2014-04.pdf
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.