„Mitől lesz vers a vers? Mi az, ami lényegét és értékét adja? A tartalom bizonnyal nem. Jól tudjuk, hogy nagy gondolat nem elég a vershez, s hatalmas költemények, prózára lefordítva, néha egészen banális semmiséggé meztelenkednek. Az érzés szintén aligha; hisz a legmelegebb, legmélyebb érzésből rossz vers születhetik. A forma talán? Mily üres játéknak hat sokszor a formai remeklés! A forma és tartalom összhangja? Ez tökéletesen meglehet olykor a legjelentéktelenebb versekben is. Vagy valamennyi tényező együtt? De hisz bármelyik hiányozhat, s a vers mégis nagyszerű lehet. Mi hát?” (…)

Szeptember óta futó sorozatunkban már olyan költők, írók ültek le Babits képzeletbeli asztalához újra, mint Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula, akikkel az egyetemi évek kötötték őket össze. Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, akiket nem csak diákjainak tekintett, de egy kicsit úgy érezte, mintha a saját fiai lettek volna. Móricz Zsigmond, aki 1929-től szerkesztőtársa volt a Nyugatban. Csinszka, akivel különös kapcsolatot ápolt, amely hol szerelembe, hol barátságba fordult. Weöres Sándor, aki mesterként tekintett rá. Legutoljára pedig Karinthy Frigyes is megjelent a fonott kerti kisasztalnál, kinek személyisége és egyénisége a zárkózott Babits Mihályból is kihozta a könnyedséget és a humort. És hogy mi az a láthatatlan szál, ami az említett alkotókat összekötötte? Nem más, mint – ahogyan azt Babits is megfogalmazta – a „varázslat” amit a vers tud nyújtani. Babits és barátai közös ügyei mind ebből a varázslatból fakadtak.

Vendégségben Babitsnál. Esztergom 1926.
Babits Mihály, Tóth Árpádné Lichtmann Anna, Tóth Árpád és Karinthy Frigyes.

Erről a varázslatról pedig leginkább Tóth Árpáddal szeretett filozofálni. „Épp szegény Tóth Árpáddal szoktunk néha tűnődni, hosszú beszélgetésekben, milyen különös, rejtelmes dolog a vers.” – mesélte Babits Könyvről könyvre című írásában. Ezt a varázslatot leginkább számára Tóth Árpád és művei hordozták magukban. „varázslata senkinél sem kisebb a magyar versben” – írta róla. Költészete „színes üveg, amely megszűri a valóságot, ezáltal csak a melankolikus szépség színei mutatkoznak meg”, vélte Babits a csendes és halk szavú barátjának műveiről.

Ez a fajta különös csendesség lengte be kapcsolatukat. Míg Babits Tóth Árpád költészetében, addig Tóth költőtársa műfordítói munkásságában vélte fölfedezni azt a varázslatot, melyet mindketten érzékeltek egymás munkáin.

„Verseket, melyeket bizonyára pepecselve, becézőn csiszolgatott s melyeket egészen átjárt a velük bíbelő művészkéz élő melege, hogy így annál szebb fénylést kapjanak, akárcsak az igazgyöngy, ha lüktető emberi bőrön pihen, – egész verseket lekicsinyel, szinte megtagad, inasévek kísérletévé degradál, amelyekből ne következtessen senki a költő fejlődésére vagy fordítói készségére. Mindezt azért, mert a túl szigorú műgond, a művészi pedantéria, mely Babits ízlésének és tehetségének egyik legfőbb vonása, utólag még egyre berzenkedik, amiért a költő egyénisége rajtahagyta bélyegét a fordításokon is. Pedig minderről és mindez ellen Babits nem tehet s hiába utal Shakespeare- és Dante-fordításaira, mint amelyek kevésbé vannak átitatva az ő babitsosságaitól, mert azokból is ki lehetne elemezni a Babits-féle eredeti alkotás okozta eltolódásokat és színeződéseket. De éppen ezekben van a Babits műfordításainak különös varázsa, az a nagyszerű, friss, élő energia, mely az eredeti költemények képzetanyagának szinte túlzott lelkiismeretességű átvételével, a „tettenérhető” költői mozzanatok gondos aprólékosságú átmagyarításával újra és újra egybevegyíti egy leküzdhetetlen eredetiségű, egyéni költői mód értékeit s ezzel valamely állandó vegyülési hőt éreztet, mint aminő a kémiai vegyüléseket is jellemzi, a verselemeket színtelenül, szorgalmasan egymás mellé illesztgető fordítói mesterséggel szemben, mely a kémiai keverékek élettelen monotóniájával hat.” – írja Babits műfordításairól szóló cikkében, amely a Nyugat 1920. 3–4 számában jelent meg.

A csendes filozofálgatás mellett persze a játékosság és a humor is megcsillan egymásnak írt soraik közt. Babitsék esztergomi nyaralójában Tóth Árpád is sűrűn megfordult. Egy ilyen látogatás előtt íródott 1925. július 22.-én az a levelezőlap, melyen Tóth Árpád tudatta vendéglátóival, hogy elfogadja újbóli meghívásukat és ellátogat hozzájuk. Ahogy az utolsó pár megtudhatjuk, „sorait úgy rakta össze mint egy-egy rekesz ragyogó mozaikot”.

„Tehát vasárnap a reggeli vonattal érkezünk: ÉN továbbá nő=m és Nagy Zoltán. (A legkisebb betűvel írt fél eszi a legtöbbet). A vonathoz ne strapáljátok le magatokat hiszen már tudjuk az utat. Csókok, üdvözletek: Tóth Árpádtól”. Ezen a levelezőlapon még egy mókás rajz is található, melyen Babits, Tanner Ilona és Ádáz kutya az előhegyi kis házban várják, hogy a meredek úton felérjenek Tóthék.

Tóth Árpád képeslapja Babits Mihálynak, (kelt:1925. július 22.)
Forrás: OSZK

A barátságnak ebben az esetben is egy betegség vetett véget. Tóth Árpádnál a korábban diagnosztizált súlyos tüdőbetegsége rosszabbodott, majd halálához vezetett. 1928. november 7-én temetésén Babits gyászbeszédében így gondolt vissza kedves barátjára.

„Szelleme friss és hős maradt a végsőkig; s mikor kincses hajója már süllyedőben volt, a kapitány ott állt még a hídon, s szeretettel vetett még egy pillantást ránk, barátaira, kik a partról néztük süllyedését s tehetetlen nyújtottuk feléje kezünket.”

----

A sorozatot szerkesztői: Pifkó Szera és Zoltán Áron.

Tóth Árpád: Babits Műfordításai teljes című írását itt találjátok.

Babits Mihály Könyvről könyvre című tanulmányát itt találjátok.

A cikkünkben említett képeslapot és a hagyatékban fellelhető levelekből itt találtok párat.

Babits Mihály Tóth Árpádról írt gyászbeszédét itt tudjátok teljes terjedelmében elolvasni.